Évszakosrózsák

Kutrovátz Renátó: A kapun túl

2019. február 17. - Évszakosrózsák

Néhány sárga csekk maradt,
s azokat kiterítették, mint a kártyalapot.
Mindig, mikor felkeltem,
ezek fogadtak az asztalon.
Fél hat se múlt, de Ő már a 
harmadik kávéját itta,
s azt mondta; A siker a kemény
munkából fakad, fiam.
Ő is kijött a szobából,
kócosan és ásítva;
"Dögölnél már meg" -
az első pofon el is csattant,
míg a számban megsavanyodott a tej.
Hónapok teltek, de csak árnyékok
voltak a házban, kik mindig
elkerülték egymást, 
de néha összefolytak,
mint a kiborult tinta, 
és csak akkor suttogtak hozzám, ha 
valami rosszat csináltam.
Végül a legnagyobb pólómat is kinőttem
s kiestem a fészekből,
de hiába szálltam fel minden buszra,
az árnyékok a kapun túl is követtek.

Először is fontosnak tartom kiemelni, hogy Magyarországon még mindig kevésbé ismert és elfogadott téma a mentális betegség. Sokan sajnos még mindig tabuként tekintenek rájuk; gyengeségként vagy szégyenként értelmezik, és afféle „majd elmúlik” hozzáállással kezelik őket, legyenek ők maguk vagy körülöttük levők az érintettek. Vannak emellett, akik kerek-perec el sem ismerik a létezésüket, illetve súlyosságukat. Tudniillik azonban, a mentális betegségek többsége nem olyan, mint egy egyszerű megfázás: megfelelő segítség nélkül (szinte) lehetetlen vagy rendkívüli erőfeszítést igényel kiheverni őket. A mentális betegséggel küzdő ember hiába próbálja figyelmen kívül hagyni, bármilyen tagadásban is él, ez a betegség időzített bombaként tovább ketyeg benne, amíg nem kér segítséget.
Néhány statisztikai adatot szeretnék megmutatni: a KHS szerint 2017-ben 1634 ember lett öngyilkos Magyarországon és 2016-ben az Eurostat szerint az európai országok közül Magyarország volt a harmadik az öngyilkosságot elkövetők száma szerint.

A családon belüli erőszak és a rossz családi környezet befolyásolja mind a szülőt és a gyermeket. Ezek a tényezők olyan mentális betegségeket okozhatnak, amik halálos kimenetelűek is lehetnek. Csak hogy néhányat említsek:
- Pánikbetegség 
- Depresszió
- Szorongás 
- Szenvedélybetegségek 
- Poszttraumás stressz 


Vizsgáljuk meg három szemszögből, hogy mi is történik ilyenkor az érintettekkel. Az első legyen az elszenvedő fél, aki sokszor nehezen ismeri fel, hogy milyen helyzetbe is került. A segítségnyújtást inkább elutasítja, mert az erőszaktevő elhiteti vele, hogy ami történik, az mind normális. Legtöbbször saját magát okolja a történtekért, vagy annyira retteg, hogy fél eltávolodni attól, aki bántja. A második legyen az erőszaktevő. Ő sok esetben fel sem ismeri a tetteinek súlyosságát vagy esetleges okát, gyökereit; van olyan is azonban, aki a tetteire megpróbál mentséget találni, hogy gyerekkorában őt is bántották, vagy hogy rossz környezetben nőtt fel. Viszont bárki bármilyen sérelmeket is szenvedett el, semmi sem jogosít fel arra senkit, hogy más életeket tegyen tönkre. Az erőszaktevő sokszor tagadja azt, amit tett és inkább menekül a felelősségvállalástól. Sokszor mutatja magát erősnek, és ezt úgy próbálja alátámasztani, hogy másokat bánt. Az ilyen ember végtelenül gyenge, mert ahelyett, hogy segítséget kérne és szembenézne magával, álarc mögé bújik és mindet elpusztít maga körül.  A harmadik legyen a gyermek. Hogy ő mit érezhet vagy mit tapasztal? Erről szól a vers. Ezek az én gondolataim, de nem biztos, hogy minden eset ugyanilyen. Lehetnek természetesen eltérések, ezért hogyha ez a cikk felkeltette az érdeklődésedet és további információkhoz szeretnél jutni a témában, keresd fel a következő honlapokat:


https://marieclaire.hu/…/elet-iskolaja-mit-tegyel-ha-csala…/
http://itthon.transindex.ro/?cikk=27297 
http://nane.hu/erintett…/tudnivalok-a-nok-elleni-eroszakrol/

kapun_tul.jpg

Marti Dániel: Az öngyilkosságról

A legnagyobb erő Chester Bennington halála volt, ami rávett arra, hogy megfogalmazzam néhány gondolatom erről a témáról, az öngyilkosságról, a szuicid gondolatokról. Chester Bennington, a 2000-es évek elején, a Hybrid Theory albummal berobbant nu-metal bandának, a Linkin Park-nak az énekes-frontembere 2017. július 20-án, csütörtökön a Los Angeles-i magánházában felakasztotta magát. Pont azon a napon, amikor a május 17-én lett öngyilkos, Chris Cornell születésnapja van. Barátok voltak. Rengetegszer adott erőt, és fontos barátságokat is megerősített az életemben azzal, hogy ő létezett. A közelmúltban sok helyről éreztem nyomást, nem egy halálesetet kellett megélnem azoktól, akiket közelebb éreztem magamhoz. Sokan azt mondják, hogy gyávaság öngyilkosnak lenni, de aki még nem érezte magát annyira kilátástalannak és nem vágyott annyira arra, hogy figyeljenek rá jobban, az nem tudja elképzelni egy megroppant szív gondolatait. Ha azt mondom utólag egy olyan embernek, akit sikerült megmenteni az öngyilkosságtól, hogy gyáva volt, akkor őt sértem meg azzal, hogy nem próbálom megérteni, hogy mennyire rossz lehetett neki. Nem tudjuk pontosan, hogy mi zajlik a másikban és valaki sajnos olyan, hogy nem mondja el mindig őszintén, hogy mi a baja, hanem bezárkózik a megszokott dióhéjba. Senkit nem tartok hibásnak: a szuicid embert azért nem, mert ő sem akart eleinte olyan lenni. A szuicid ember lelki világát bagatellizáló embert azért nem, mert nem fájt még annyira, hogy megértse. Voltam-e már olyan állapotban, hogy úgy éreztem, ezt már nem bírom, meg kell tennem? Igen. Bátorság kell ahhoz, hogy bemerjük vallani magunknak, hogy voltunk sokan olyan gyengék, hogy a legegyszerűbb és legrosszabb megoldást válasszuk. Ritkábban, de érezhető egy olyan állapot is, amikor semlegesen állunk hozzá az élethez. Amikor nem szeretnénk magunkat bántani, de nem érdekel minket, ha a másik pillanatban el kellene mennünk. Ez olyankor történt meg, mikor valami számomra nagy és fontos alkotást csináltam, pl: egy jól sikerült blogbejegyzés vagy az engem nagyon jól leíró vers, és ilyenkor úgy érzem, hogy megcsináltam életem művét és nyugodtan elmehetek, mert hagytam valamit magam után. Ez abból ered, hogy az ember szeret illúziókat építeni magának. A halhatatlanság érzését kelti. Tulajdonképpen valahol itt van a megoldás, amit keresünk: ha sikerül megbékélnünk az elmúlás gondolatával, és hagyunk valamit magunk után (megörökítjük magunkat), akkor tovább élhetünk. Az elmúlás gondolatát pedig nézhetjük pozitívan is: felértékelődnek az apróbb örömök, kis látogatásunk a Földön pedig élvezetté válhat, mások szeretetére alakul haragunk. Legyünk nyitottabbak egymás érzéseire, bátrabbak ahhoz, hogy segítsünk.
Hadd írjak saját példáimról: egy alkoholistának segítettem az út széléről egyszer feltápászkodni, hazakísértem. Kiderült, hogy rákos volt, és örülök, hogy nem hagytam ott, mint a legtöbben azzal az indokkal: ,,Megérdemli, ha ilyen." A koldulónak is szoktam adni. Ezek apró, de fontos dolgok. Nekem legalábbis azok. Az igaz ugyan, hogy láttam már olyat is, akinek 200 Ft-ot adtam, és húsz perccel később borral a kezében láttam sétálni. A zenészeknek többször szoktam. Egy cukorbeteg, hegedűs bácsinak adtam egyszer egy szendvicset, és épp jó időben. Azt mondta, hogy enni készült úgyis. Észérvekkel sajnos nehezen, a pszichés határok végéhez közeledve valószínűleg lehetetlen elmagyarázni egy végtelenül elkeseredett embernek a helyzetet: szeretteidnek is rosszat tennél vele, ha öngyilkos lennél. Azoknak örökké fájna. Meg tulajdonképpen, önzőség magad miatt is, mert amellett, hogy azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak, a természet másik megközelítése szerint, a legjobbat kell kihoznunk magunkból: a test és a szellem gyarapodni szeretne, minél nagyobb legyen az egyén fitnesze, és, hogy az Én tulajdonságaim nyerjenek nemzedékről nemzedékről átadva. Leginkább ezért vagyunk: önmegvalósítás mások segítségével és segítésével. Zárszóként egy versem részletét olvashatjátok, amivel remélem, átmegy egy üzenet is:


Bíborvörös lélek


(…) ,,Ezek, a vágyak, szárnyas, égő, fátylak,
Vörösen inkarnálnak,
Velem csontig fájnak,
Kérem őket, de meg nem állnak.
Talán, ha elbújok, nem látnak.


Tudod, van, hogy a létezés félkész érzés,
Sokszor meg nem értés.
Korlátozott gondolatok, fura pillanatok.
Néha, a legkedvesebb kérés vége is vérzés.
Puhább ennél a rideg késél,
Mely az úton kísér,
És ott szegeződik minden léptnél.


Félnél, ha azt mondanám, itt a vége?
Befejeztem küldetésem ebben a létben?
Élnél Te nyugton, kétségek közt,
Folyton képemmel fészkelt görcsök közt?


Azért, még ne szedelőzködj,
Van itt még öröm,
A csendet én ma még megtöröm,
Figyeld, hogy jön.
Én leszek a veszedelem,
De a rosszat kebelezem.
Hoppá. Fordult a kocka?
Minden olyan tiszta és meleg,
Azt akarom, hogy gyere velem,
Elmúlt a bántó sérelem.”

marti.jpg

 

Marti Dániel: {NEM ÖRÜLÖK ANNAK, HOGY}

{ÉN}

Nem ismerek olyan szintaktikát, ami a mondataimat kibontaná olyanná, amilyennek szeretném, hogy értsd is őket. A szavak jelentik a rácsokat, a szavak szünetei a teret. A térben vagyok és a szavak rácsait fogom. Látod a hangokat, mivel a szavak azok, látod tehát az akadályokat, amiket próbálok lemállasztani; mégse hallod őket.

{EMLÉK}

Van egy átláthatatlanság, ami régóta vetkőzi le magát. Átláthatatlan, mint a láp. Korábban tündöklő kéknek látszó víz volt. Kosz- és foltmentes. Úgy hoztad, kedves Sors – azt gondoltam, kedvesebb vagy –, hogy olyan legyek, mint egy műanyag nyílászáró: tökéletlenségéből fakadóan metszi át magát rajta a hideg szellő; így vagyok én is saját magam patogén, önsorsrontó eleme.

{SZEM}

Lencsevégre kapott lencse – amikor megörökíted magad –, kiöblösödések arcba összegződött domborzatában nyakatört fények. Elektromos játékukban megfogják kezüket a tények. Pedig a szem tiszta volt, amíg gyerek volt. Nyilvánvaló szeretet és félreérthetetlen, erős érzések. Égszín-gömbön
kerekedett közvetett jelenség; én, a szemedben. Nézel.

dani.jpg

Volentér Krisztián: A hegyre fel

Régen illúziót keltettek (a hegyre fanyalgó,
salakos pálya kényelmét): a fekete, sivár mezők, 
kellemes tehernek beállított reménytelenség-illat, 
a lédig maszlagot fújó orkán, homályos hangok, 
síppal fegyelmező misszionárius ál-edzők, akik - hogy 
nekem jobb legyen - mindig új kört akartak futtatni, 
hogy a startvonalnál bocsánatot dobogjanak a lábaim, 
hálát susogjanak a karjaim, imát szuszogjon a szám. 
Nem tudtam, mit takar a bűzölgő, gázálarcszerű 
bársonylepel a fejemen. Rég rakták rám.

Később, mikor végre visszásnak éreztem 
a fojtogató, fancsali centrizést, inkább 
kértem az egyest. Kijárt út ropogott hidegen 
a tölgyesig. Ateizmust fújt az orromhoz a szél. 
A madarak éhezést csiripeltek, mert megették 
a tisztán "jó" és "rossz" bogarait. Rám nehezedett 
a pára a bükkösig: a világot lebontani kellemes 
törmelék-szag, magamhoz építeni remek munka.
Érezni a felsejlő világot meg a kecsegtető kötetlenséget,
lélegezni egy vékonyabb kendőn keresztül effektívebb. Stb.

Most már majdnem a fenyveshez értem. 
Ami volt: nem kell! Kicsapódott eltökéltség 
csorog a homlokomon. Egy gyors folyású patakon 
kell áthaladnom. A pirittel dúsított árja meg akar állítani. 
Buta-fejű, okoskodó halak és rabul ejtő hínárok 
kereszttüzében pillér vagyok. A mederben lévő 
aranyiszap nyel csak el és tart meg. Szerencsére...
Ki. Kell. Kászálódnom. Csak magamban hiszek, 
mert a folyamban én legalább biztos pont vagyok. 
Azsúrozott terítőn keresztül látom a fehér csúcsot.

Mi lesz a tűlevelek között az erdőhatárig?
Angyalszerű tobozok, fondorlatos gyökerek, amikben
elbotlok, testemet karistoló lombok, törött lábak, kényszer,
nem várt megtérés, követhető mancsnyomok, vastag ruhák?

Mi lesz a szikláknál a hóhatárig és feljebb?
Szúrós hideg, fehéren ropogó csontok, fagyos mosoly,
itt-ott reményt adó gyomok, erős szél, ön-lavinák, kiégés,
nem várt megtérés, elkopások, lenézések, madarak?

Mindegy. A lényeg, hogy hídlábaim épek, és jobban látok.
Remélem, a fejemet fent legfeljebb pókháló fogja takarni.

hegy.jpg

Ranics Alexandra Ramóna: Tánc a fűzzel

Hajnali pára fogadta a hűvös égbolton táncoló fellegeket, miközben kezemmel palástoltam el szemem karimáját a tündöklő nap fényétől. Enyhe szellő kísérte fák zöldellő lombjainak ringatózását a csípős tavaszi reggelen. Éledt a világ. Talpamnál izgága árnyak rohantak útjukra, dalolásra késztetve az éjszaka után álmos avart. Semmi nyoma nem volt a város tébolyának, a természet pedig úgy fogadott be, mint azelőtt semmi, ezért úgy éreztem, hálával tartozom neki.

Ám egy nap minden megváltozott. A mindennapok elől menekültem, de közel sem gondoltam volna, hogy éppen a nagy szökésemben fogom megtalálni az én kis világomat. A Hold már átvette az uralmat a sötétedő égbolton, ám a levegő még forróságot árasztott magából. Magasabbra jutottam a hegyeken át, mint szerettem volna, ezért az órámra pillantva igyekeztem lefele a hegyről. Vádlim megfeszült a lejtőn, s ismerős égő érzés ragadta el. Ez jelentette azt, hogy élek. A madarak szólama nyugtató dallamként terjengett a levegőben, s ahogy a lombokat játékra hívta a szél, elfogott egy furcsa érzés. Zene. Megtorpantam, s fejem egy szomorúfűz irányába fordítottam, melynek ágait lágyan táncoltatta a szellő gyengéd suhogása. Megdermedtem a látványtól. Vaskos tövében apró hangszóró pihent, mellette pedig egy test árnyéka nézett vissza reám. Kecsesen mozdult a ritmusra, én pedig biztosra vettem, csupán a képzeletem űz tréfát belőlem. Megdörzsöltem fáradt szemeimet, s újból a titokzatos idegenre emeltem a tekintetem. Halk, lassú melódia ölelte körbe a tájat, s mielőtt észbe kaptam volna, engem is magával ragadott. Csodálatos volt. Az ő mozdulataiban éreztem saját gyengeségem, ahogy együtt rebbent a zenével. Könnyek szöktek a szemembe. Minden evilági fogalmat elfelejtettem, csak némán figyeltem a lányt, ahogy teste összhangba kerül az erdő apró rezdüléseivel.

Nem emlékszem, hogy jutottam haza aznap éjjel, csupán a tánc fűzte be magát mélyen minden porcikámba. Másnap ismét elmentem, rohantam, ahogy csak végtagjaim bírták, egy apró percért, melyet magam sem tudtam megmagyarázni. Megláttam a fűzfa zöldellő leveleit, és tűkön ülve vártam alatta a titokzatos árnyat, mely oly kedvesen vált eggyé saját lelkemmel. Fejvesztve igyekeztem, mígnem ajkaim mosolyra húzódtak. Ugyanott volt, ugyanazzal a kicsi hangszóróval, hasonlóképp csodálatosan. Meghúztam magam egy vaskos fa tövében, s csendben kémleltem e gyönyörű látványt. Lehengerlő táncot láttam, mely örökre beleégett csontjaimba, és ami még inkább megdöbbentett, a szívembe is. Az a meggyötört sötétség, mely oly régóta elveszni látszott, most újra dobbant.

Onnantól kezdve minden nap elmentem. Ő maga sosem nézett rám, tán észre sem vett, de úgy éreztem, minden apró porcikám az övé. Szavak nélkül ismertem, s érintések nélkül szerettem. Heteken át minden délután így telt, s akkor is velem volt, mikor nem láthattam. Napjaim legszebb percei közé tartozott, mikor alakja kirajzolódott a lemenő sugarakban. Olyan volt, akár egy álom. Ez lett a mindenem. Megtaláltam a szépet abban a világban, melyet addig oly nagyon megvetettem. Megleltem a legszebb virágot a réten, mely pont a néma érinthetetlenségtől vált igazivá. Újabb éjszaka jött el, én pedig a csillagok alatt néztem az ismeretlen ismerőst, ahogy mozdulataival lelkem is szabadjára engedi. Ellágyulva figyeltem, mígnem egyszer rezzenéstelenné vált körülöttem a levegő. A fűzfa lombja is megtorpant, ő pedig felém fordította tekintetét. Földbe gyökerezett a lábam, mígnem egy hirtelen jött pillanatban mosolyogva eltűnt szemem elől. Kiáltásomat zengte az ég, s odarohantam a fűzfa alá. Minden üres volt, nyomát sem leltem annak, ki a világom lett. Többé nem láttam a fűzfára vetülni árnyékát.

Egy nyári reggelen a sötét szobámban ébredtem. Azóta gyakran elméláztam azon, vajon létezett-e a szomorúfűz, melynek tövében egy csoda táncra hívta lelkemet, s együtt moccantunk át az éjsötét emlékeken. Álmos szemeimet kinyitva fejem az éjjeliszekrény felé fordítottam, s egy apró hangszóró nézett vissza rám.

ranics2.jpg

Sárközi Bence: Az életet nem lájkokban mérik

Az életet nem lájkokban mérik!
(...kitárulsz... de nézd meg magad legbelül, hogy kit árulsz...) 

Tekints vissza a múltadba, de csak azért, hogy lássad, mennyit fejlődtél!
Ne állj meg soha azon az úton, amin keresztülmenve felnőttél,
A valóság gyermekként felfokozott, de mára már azt nem kérik.
Az élet sajnos, szinte teljesen online lett: és csak a lájkokban mérik!

Személyiséged már licitre van kínálva egy globális rendszerben,
Fényképed csak a torz énképed egy mainstream online feeden,
Megvett influencerek, és "újságírók" gyártanak fake-news cikkeket,
A szórakoztatás meg az ócsárolás lett a mazochista önpusztítás árvize...

Te csak a felszínt látod, viszont ők már a lényedet kérik,
A social media lett börtönöd, bilincsed meg az eszközöd, mégis:
Nyilvánosan kitárulsz, és bár posztjaid a szabadságot idézik,
De nézd meg magad legbelül, hogy kit árulsz, mert az életet nem lájkokban mérik!

Szárnyalsz az égen, de úgy, mint egy rabmadár a ketrecben,
Bár érezheted azt, hogy ennél nem lehetsz már mélyebben,
Az ego és önimádat hatalomra került a lelkedben,
De a széttépett éned ezer sebből vérezve is retusált selfit posztol az éterbe...

Átlépnéd a határokat, de ami nincs, azt nem is lehet átlépni,
Eltűntek a korlátok, az erkölcs romba dőlt, hagyod magadban felégni,
Viszont bennem él még a remény, habár csak egy tenyérnyi,
És pislákol a gyertya fénye, mi súgja, hogy a mély sötétben is kell élni...

De ki akarok törni az online börtönből a létezésbe,
A valóságot kérem én, a mainstream nekem nem élet,
Mégis filterekben élek, de talán még erős bennem egy világnézet,
Remélem, a lájkok és a kommentek az énemnek semmit sem érnek...

Hát elegem lett már ebből a világból, az embert csak megigézik.
Lassan az Istent is eltemetik, a valóságot nem kérik,
De én kiáltok tovább, amíg a modern emberek meg nem értik:
Hogy az igazi életet nem lájkokban mérik!

like.jpg

Alma Mikecz: Ady Endre emlékére

Lassan a koporsó száz éve altatja,
Kiskorú népét magára hagyta
Mestere nélkül

Tízezer költő is hiába dalolna,
Nincsen közöttük egyetlen próféta,
Csak ő egyedül

Asszony szerelme, Isten szerelme
Viharjaiban hányta-vetette
Élete útján

Léda a bálban, Léda a kertben
Lédával játszott nagy szerelemben
S elbocsájtotta

Kit vágya vadított bohém éjjelen,
Bortól véres tekintetében
Megszédült Párizs

Kézsmárk hegyén megállott,
Barna szemével valamit látott,
Amit mi nem

Szelleme földünket bejárta,
Elvadult ugarnak látta
És barbár vidéknek

Most népünket ki verje, ki átkozza?
Bamba busongásért ki ostorozza,
hogyha nem ő?

Most Verecke útjáta, Gangesz vizére
Pogány atyáira ki emlékeztesse
Keletnek fiait?

ady.jpg

Rácz Lilian: Tűz

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.”

 - Pilinszky

1.

 - Lennél szíves elmosogatni legalább most az egyszer? – kiabált ki Judit az étkezőből, miközben hangos csörömpöléssel szedegette össze a már használt tányérokat, evőeszközöket, poharakat az asztalról. – Ennyit igazán megtehetnél, ha már egész nap kizárólag a gépedet bújtad.

 - Megyek már – sóhajtott nagyot a Zoltán, letette öléből a laptopot, feltápászkodott a kanapéról, s odabattyogott a konyhába, ahol nagy halmokban tornyosultak a mosatlan edények, s ő úgy érezte magát, mint valamiféle gályahajós rabszolga, aki csak szolgál és szolgál, némán teszi a dolgát, és a világon senki sem kíváncsi a véleményére.

 - Komolyan nem tudom megérteni, miért olyan nagy kérés az, hogy elmosogass. Mindig mindent megcsinálok helyetted, mert te olyan kényelmesen vagy a kanapén, Isten tudja, mit művelsz…

Judit hangja felolvadt az éter zajában, s ő egyszerre érezte magát hirtelen végtelenül idősnek, olyannak, akinek minden mozdulat éghasadás és földindulás: külön csoda, s külön borzalom egyben. De közben érzékelte a gyomrában az energiát, ami most tehetetlen dühként kezdett összpontosulni ökölbe szorított kezében. Csak nőtt és nőtt benne, másodpercről másodpercre, ahogy a zümmögés továbbra is tartott, s már igazából azt sem tudta, miért ennyire dühös, kire haragszik valójában, a fejében csak képek, gondolatok és elmosódott hangulatfoszlányok kezdtek kavarogni, mint valamiféle hatalmas örvény, ami kérlelhetetlenül beszippantotta mindenét. Látta a laptopon az Ő képeit, az arcáról, hajáról, csodálatos szemeiről. Igazából semmi különleges nem volt ezekben; hogyan is lehetett volna, hiszen alig ismerte. Mégis ő járt a fejében, tőle tudott volna felrobbanni mindene, minden apró sejtje, molekulája és atomja, minden csak felé vonzotta. A keze egyre erősebben szorult ökölbe, a torkában gombóc formálódott, a gyomra apróra zsugorodott…

 - … és komolyan mondom, el sem tudom képzelni, minek nyomkodod a telefonodat annyit, rám pedig már egy percet sem szánsz igazából, és…

Szerette a feleségét… valamikor. Igen magabiztosan ki merte ezt így jelenteni, bár hogy azok a szívének rejtett zugaiból kiinduló, mostanában már mindent elsodró érzések pontosan mikor kezdődhettek, maga sem tudta volna megmondani biztosra. Talán akkor, amikor egy szokásos bevásárlás alkalmával összetalálkozott a pillantásuk a boltban a tészták és a liszt sorában, teljesen lehetetlen körülmények között.

Judit akkor sem értette, mit néz annyira a férje, és csak legyintett, nem is figyelt oda, mert az instantkávét kereste nagy beleéléssel.

- … és emiatt azt érzem, elhanyagolsz. Pedig olyan jó lenne egy kis tűz, és nem tudom, miért van ez, pedig én tényleg mindent próbálok megtenni…

Ez már túl sok volt, túlságosan fájt, fájt a szíve érte és mindenekelőtt magáért, magáért.

És ekkor egy teljesen lehetetlen és elrugaszkodott ötlet hasított az agyába, mint egy éles kés. Elmondja neki.

 - Elég legyen! Vége – szólalt meg Zoltán először emelt, s egyre inkább elhaló hangon. Mélyet sóhajtott. – Van valakim, Judit, érted? Van valakim. Ő… Én… Nem is tudom, hogy kezdődött, de nem volt komoly, csak egy kis flörtnek indult, de tudod, hogy van az ilyen, nem, Judit? Neked is biztos volt ilyen, ugye, volt? És nem gondoltam volna, hogy… hogy…

Judit csak állt vele szemben, szemét tágra nyitotta, s úgy tűnt, mint aki lefagyott: sóbálványként meredt a férjére.

 - Takarodj a lakásomból - nyögte pár másodperc elteltével, arcát a kezébe temetve. Masszírozni kezdte a halántékát, s úgy tűnt, mondani fog még valamit. Végül csak elsírta magát.

2.

Az első néhány héten boldogok voltak. Egy idő után azonban valami elkezdett fakulni, és Zoltán számára a Szeretővel töltött napok is szürkévé váltak, mint egy közepesen esős novemberi nap; s ez különösen fájdalmas volt annak tudatában, hogy ezek a napok egykor a nyár leggyönyörűbb pillanatait idézték. Ráadásul annyira fiatal volt a szeretője, még szinte gyerek.

Hazavágyott. Újra és újra azon kapta magát, hogy elképzeli a városon kívül fekvő, csendes házukat, a benne levő összes tárggyal, a könyvekkel, amiket régebben annyira lelkesen gyűjtött és olvasott, a képekkel, amiket a különböző alkalmakkor készítettek.

Nem emlékezett, hogy került oda, de ott találta magát. Judit még ott lakott, látta, mivel az erkélyen voltak a kis cserepes növényei, amiket olyan nagy gonddal ápolgatott, de ő maga munkában volt. Bement. Minden lépés, amit megtett, olyan volt, mintha egy számára már ismeretlenné vált területet hódítana meg újra, s ez valamiféle furcsa örömmel töltötte el. Első látásra minden ugyanolyan volt, mint ahogy azon az ominózus napon ott hagyta, s csak pár másodperc nézelődés után kezdte észrevenni az apróbb változásokat. Eltűntek a képek, a kedvenc könyveinek is csak hűlt helyét találta, az ott maradt ruhái szintén sehol nem voltak. Ezek azonnal elkezdték zavarni, sőt egyenesen idegesíteni őt.

 - Ennyire felejthető lennék? – gondolta magában, s kezdett kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e egyáltalán odamenni. Gyorsan el is hagyta a lakást, mert kezdtek furcsa érzések kavarogni benne, már semmiben sem volt biztos; de legfőképp az foglalkoztatta, hogy hova lettek a ruhái, s még inkább a könyvei. Nagyon szerette azokat a példányokat.

 

3.

Még néhányszor vissza kellett térnie a házukba, hogy rájöjjön. Az utolsó alkalommal újabb villámcsapásként érte a felismerés: a régimódi komód és a kandalló között levő helyre ruhák és könyvek voltak bedobálva a lehető legkisebb érzékenységgel, minden össze-vissza gyűrve. Mind az övé volt.

Ahogy a szemét a kandalló belsejére emelte, észrevette a még nem teljesen elégett könyvdarabokat; a kis adag ruha már eléggé szétmállott.

 - Szóval ennyit érek – gondolta magában, s a régóta nem érzett, emésztő düh újra fellobbant benne valahol mélyen.

Összeszedte Judit jó néhány ruháját – bár fogalma sem volt, mik a kedvencei –, illetve a szépítkezőasztal taralmát is egy szatyorba söpörte. Aztán a kandallóhoz ment és ráborította mindet a még izzó parázsra. Ezután rágyújtott egy cigarettára, és ahogy igen nagy lelki nyugalommal szívta a füstöt, valamiféle kellemetlen érzés tört rá. Koszosnak érezte magát, mocskosnak, mintha mindene beszívta volna a kandallóból áradó füstöt. De ez eltörpült amellett, amikor megérezte a szagot, a saját szagát. Büdös volt, mintha minden szerve belülről rothadna.

Az elszívott csikket remegő kézzel rápöccintette a halomra, majd a nappaliban anyaszült meztelenre vetkőzött, a ruháit a kanapéra dobta, és így vonult be a fürdőbe. Nézte magát a tükörben, de nem látott semmi elváltozást. A kosz és a bűz azonban továbbra is jelen voltak az érzékeiben, és már egész testében remegett, amikor a zuhany alá lépett. A tűzforró víz azonban nem hozta a várt enyhülést.

A fürdőszobából átsietett a nappaliba, hogy magára vegye a ruháit, ám azok már nem voltak a kanapén. Félig már futva, remegő testtel visszament a fürdőszobába, ám persze ott sem voltak.

Kezdett összezavarodni.

A nappaliba immár csendes, lassú léptekkel ment, dobogó szívvel. Ahogy befordult a kandalló felé, sóbálvánnyá dermedt. Felesége halkan dúdolgatott magában, miközben a ruhákat egy fémdarabbal, egyesével a tűzbe eresztette, miután mélyen beléjük szagolt.

 - Kérem vissza a ruháimat – nyögte ki halkan Zoltán, miközben a nőt nézte.

 - Mindig is olyan jó illatod volt – suttogta Judit mélázva, miközben egyenesen a tűzbe meredt. Ezután kissé leguggolt, egyik kezébe a forró vasat vette, a másikba pedig felkapott a földről egy kannát tele valamilyen folyadékkal, majd felé kezdett lassan lépkedni. – Egy rossz mozdulat, és ezzel a vasdarabbal foglak megpiszkálni. Elég világosan fogalmaztam?

  - Mi a… - kezdte volna Zoltán, miközben hátrálni kezdett, megbotlott és el is esett a mögötte levő asztalkában, amin a közös képeik sorakoztak. Pár másodpercig csak nyöszörgött az eséstől, aztán érezte, ahogy folyadék kerül mindenére. Ahogy az érzékei újra működésbe léptek, felfogta, miben is úszik mindene.

Benzin.

Kétségbeesetten a feleségére kapta a tekintetét, aki csak erre a felismerésre várt.

- A tüzet hiányoltuk, nem igaz? - szólalt meg egy cigarettára gyújtva, miközben félredobta a kannát. Mélyen beszívta a füstöt, majd a férfi irányába pöckölte a még égő csikket. – Íme hát!

tuz.jpg

Lendület magazin

Ide kattintva megtekinthető!

AJÁNLÓ A LENDÜLET MAGAZINBAN

 Megjelent a Lendület Magazin​ új cikke az Évszakosrózsákról, amelyben többek között szó esik arról, hogy bár az alkotók közül mindannyian igen különbözőek vagyunk például stílus, műfaj és műnem terén, mégis egy közösség részét képezzük.

Rónoki Bertalan: Az ötödik legenda, Illusztráció: Géczi Lajos

A hóeséssel jöttem én,
a felhők mögött,
mégis havas lett kabátom.
Engedj be drága barátom,
meghálálom egy két mesével.
Jobb lesz, ha befűtesz, mert
találkozhatsz a történetekben
a zord, hideg téllel.

Ha úgy érzed csak áltatlak
kiverhetsz házadból,
de ha nem féled a csodát,
most nyisd ki jól szemed!
Láthatsz egy két figurát,
amit nem mutattam eddig
senkinek, csak neked.

Less csak ki ablakodon
nézd, hogy egy csettintésemre,
táncol a sok hópehely.
Remélem, tovább adod történetem,
ha majd aggastyán leszel!

Üt az óra, jön az idő…
Nekem most meg menni kell
A magamfajta tovább áll a napfénnyel

Mielőtt elbúcsúzok
ködöt lehelek a tájra.
Hogy mikor elindulok
senki se lássa,
milyen irányba visz,
egy legenda lába.

Fagyrózsát hagyok az ablakon,
ahogy hallgatom magamról a múltidőt.
Dér kabátom összehúzom és
dúdolom magamban a fagy csípős dalát,
amit a madarak sosem dalolnak el.

lajos_2.jpg